A januári futóprogramok közül a Téli Mátra vívta ki a helyet a naptárban a Fertő-tó körbefutása helyett. Hogy miért? Tamásnak az idei Téli Mátra teljesítés zsinórban kereken a tizedik. Így hát lemondva a 110 km aszfaltról belevágtunk sokadjára is a 40km-es nagy tömegben való túrafutás teljesítésébe. Klubunk tagjai; -Tamás, Norbi, jómagam- kiegészülve néhány baráttal (Anita, Geri, Balu) a pénteki leutazás mellett döntöttünk, hogy másnap minél korábban –még a nagy tömeg előtt- elrajtolhassunk.
Szombat reggel 7: Nincs is annyira hideg, mint amire számítottunk. (-9) Sikerült a 7 órás rajt, igaz Balut és Anitát elvesztettük. Egész jó a terep, finom letaposott hó van. Viszonylag ritka a tömeg, nem kell sokat kerülgetni a szűk ösvényeken. Én még kicsit aggódom, hogy az elmúlt heti betegségből frissen gyógyulva, vajon hogy és meddig fogom bírni. Mindenki megy saját tempóban, ebben maradtunk. Lajosházát hamar elérjük. (-10) Itt magunkra aggatjuk a különféle vasakat, amikre –utólag beismerve- nem sok szükség volt. Lassan szétválunk, ki emelkedőn, ki lejtőn gyorsabb.
Pisztrángos-tó. Rengeteg-rengeteg ember. Még annál is több. Nem is időzünk sokat, pecsét, és amilyen gyorsan lehet indulunk tovább rögtön kielőzve egy nagy halom túrázót. Hahh… csekély öröm, mert szépen kígyózva halad a sor felfelé. Jó volna gyorsan fenn lenni, így aztán előre lendülök, a sor mellett a nagy hóban szökdelve előzgetek. Jól esik, haladok… aztán egyszer csak hopp valamin oldalra a lábfejem, egy reccsenés…nem kellemes… hirtelen arra gondoltam; na most legalább a helyére került, az, ami január elején „becsípődött”…indulnék tovább, de … fáj…. következő lépés: … fáj… na nem baj, majd elmúlik, hideg van, most már nincs sok hátra… de nem megy…folyamatosan haladnak el mellettem, akiket leelőztem, én meg egyre nehezebben lépek. Gabi halála előtt bevárom Gerit, mondom neki: baj van…. Innentől tudtam, hogy nekem Kékesig tart az idei Téli Mátra…
A többiek hősiesen megküzdöttek. Anita nők között a legjobb időeredménnyel ért célba.
Ez a 2017-es Téli Mátra nem kifejezetten az „élmény-futás” dobozba került nálam. Ha a mérleget nézem: az egyik serpenyőben ott egy érzés: „Lia, te annyira béna vagy, hogy nem tudsz futni, csak bukdácsolsz”. Ugyanebben a serpenyőben ott van még egy gipszcsizma is, meg nem kevés hét kényszerpihenő. A másik serpenyőben viszont ott van minden, amiért terepfutunk. Ott van az erdő, ami akkor is gyönyörű, amikor nem adja könnyen magát. Ott van mindaz, ami sok órán keresztül munkál bennem egy ilyen futás alatt. Ott vannak a barátok, akikre tudom, hogy számíthatok. Ott vannak a nap színei amiket őrzök magamban sok-sok éven át. Ez a serpenyő lényegesen többet nyom.
Szombat reggel 7: Nincs is annyira hideg, mint amire számítottunk. (-9) Sikerült a 7 órás rajt, igaz Balut és Anitát elvesztettük. Egész jó a terep, finom letaposott hó van. Viszonylag ritka a tömeg, nem kell sokat kerülgetni a szűk ösvényeken. Én még kicsit aggódom, hogy az elmúlt heti betegségből frissen gyógyulva, vajon hogy és meddig fogom bírni. Mindenki megy saját tempóban, ebben maradtunk. Lajosházát hamar elérjük. (-10) Itt magunkra aggatjuk a különféle vasakat, amikre –utólag beismerve- nem sok szükség volt. Lassan szétválunk, ki emelkedőn, ki lejtőn gyorsabb.
A szépen letaposott havat lassan felváltják a mély, porhóval borított részek, amiben bizony minden izmot használni kell a talpon maradáshoz. esünk-kelünk, bukdácsolunk. Az erdő csodaszép, süt a nap, fehérek a fák. Sok ismerőssel találkozunk, beszélgetés, gyorsan telik az idő… a kilométerek kevésbé fogynak gyorsan. Pikk-pakk Mátraszentimre, aztán máris Galyatető. Itt Anita ért be bennünket, és lendületesen el is hagyott…
Na nekem eddig ment „könnyen”. Innentől roppant nyűgös lettem. A betegség-parám ugyan menetközben elmúlt, teljesen jól éreztem magam, de a nehéz terep emésztette az erőmet rendesen. Galyatetőről a „könnyű lefelé” helyett küzdős bukdácsolás lett, hol káromkodtam, hol röhögtem hogy mennyire béna vagyok. Rémlik, hogy azt emlegettem magamban; „soha többet Téli Mátra..de Kiss Petire se jövök, az fix”. Aztán valahogy megérkeztünk a Vörösmarty házhoz, ahol sorba álltunk pecsétért, és után jött a végeláthatatlan előzgetés, szökdécselve a nagy hóban. Itt valahogy mégis erőre kaptam és megindultam, miközben hallottam a hátam mögül Geri ékesszavú kommentjeit a viszonyokról.
Az erdő még mindig gyönyörű volt, és imádom a telet, a havat, és mennyire jó, hogy jól vagyok, és bírom, ezt már végigcsináljuk, nem kell lerövidíteni…Geri szerint egyébként is „buzis” lenne, ha a Kékest kihagynánk. De mindezzel együtt roppantul akartam már a végére érni ennek az erőltetett menetnek.
Szóval ilyen szépen hullámoztak bennem a nehezebb és könnyebb szakaszok. Mindig jó volt kedves ismerősökkel együtt futni (???) egy-egy szakaszt, beszélgetni, nevetgélni…erőt adtak.
Az erdő még mindig gyönyörű volt, és imádom a telet, a havat, és mennyire jó, hogy jól vagyok, és bírom, ezt már végigcsináljuk, nem kell lerövidíteni…Geri szerint egyébként is „buzis” lenne, ha a Kékest kihagynánk. De mindezzel együtt roppantul akartam már a végére érni ennek az erőltetett menetnek.
Szóval ilyen szépen hullámoztak bennem a nehezebb és könnyebb szakaszok. Mindig jó volt kedves ismerősökkel együtt futni (???) egy-egy szakaszt, beszélgetni, nevetgélni…erőt adtak.
Pisztrángos-tó. Rengeteg-rengeteg ember. Még annál is több. Nem is időzünk sokat, pecsét, és amilyen gyorsan lehet indulunk tovább rögtön kielőzve egy nagy halom túrázót. Hahh… csekély öröm, mert szépen kígyózva halad a sor felfelé. Jó volna gyorsan fenn lenni, így aztán előre lendülök, a sor mellett a nagy hóban szökdelve előzgetek. Jól esik, haladok… aztán egyszer csak hopp valamin oldalra a lábfejem, egy reccsenés…nem kellemes… hirtelen arra gondoltam; na most legalább a helyére került, az, ami január elején „becsípődött”…indulnék tovább, de … fáj…. következő lépés: … fáj… na nem baj, majd elmúlik, hideg van, most már nincs sok hátra… de nem megy…folyamatosan haladnak el mellettem, akiket leelőztem, én meg egyre nehezebben lépek. Gabi halála előtt bevárom Gerit, mondom neki: baj van…. Innentől tudtam, hogy nekem Kékesig tart az idei Téli Mátra…
A többiek hősiesen megküzdöttek. Anita nők között a legjobb időeredménnyel ért célba.
Ez a 2017-es Téli Mátra nem kifejezetten az „élmény-futás” dobozba került nálam. Ha a mérleget nézem: az egyik serpenyőben ott egy érzés: „Lia, te annyira béna vagy, hogy nem tudsz futni, csak bukdácsolsz”. Ugyanebben a serpenyőben ott van még egy gipszcsizma is, meg nem kevés hét kényszerpihenő. A másik serpenyőben viszont ott van minden, amiért terepfutunk. Ott van az erdő, ami akkor is gyönyörű, amikor nem adja könnyen magát. Ott van mindaz, ami sok órán keresztül munkál bennem egy ilyen futás alatt. Ott vannak a barátok, akikre tudom, hogy számíthatok. Ott vannak a nap színei amiket őrzök magamban sok-sok éven át. Ez a serpenyő lényegesen többet nyom.
Bóla Lia
Megjegyzések
Megjegyzés küldése