Valamar Trail – where the hills meet the sea

Előzmények:

Épp Horvátországban nyaraltunk. Futogattam a helyi kis ösvényeken, és nagyon tetszett ez a kietlen, köves, barátságosnak egyáltalán nem mondható táj, ahonnét valahogy mindig a valószínűtlen kékségű tengerre látok rá. Mondtam is a férjemnek egy sör mellett, hogy olyan szívesen jönnék ide valami hosszabb versenyre. Mit tesz a sors? Két nappal később Baranyai Tomi barátomtól (Balu) érkezett egy üzenet, amiben kérdezi, hogy érdekelne-e egy jó kis futás a horvátoknál. A jó időzítés fél siker a kérdésre várt kedvező válasznál. Így egy következő sör mellett fel is vezettem Balu ötletét. Zöld utat kaptam és lassan elkezdődhetett a tervezgetés.

Alig kezdtünk bele a tervezgetésbe, már az autóban találtuk magunkat, útban Isztria felé.

A mi négyesünk (Anita, Balu, Onur) mellett népes kis társaság szerveződött össze, többségüket ott helyben ismertem meg; a CoffeeRunnerek vidám és kedves csapatát.

Péntekünk: utazás, megérkezés, szájtátás a szálláson, sör, séta, tengerbűvölet, kocogás, kacagás, vacsora, kacagás, rajtszám felvétel, kacagás, kicsi sör, kacagás, összepakolás másnapra és alvás.

Hogy miért tetszett ez a verseny?

Kezdjük az elején: a rajtnál. A 70km-es táv rajtja 8:00. Az 50km-esé 10:00. A 40km-esé 10:30.

Kialudva, nyugalomban összekészülve, megreggelizve mindannyian elsétáltunk a rajthoz, miközben lelkes és kitartó társaink már a 70es távon haladtak előre. Kicsi izgulás és bemelegítés után eltapsoltuk 50es barátainkat is, majd némi cseverészés után mi 40esek (Kata, Zoli, én) is útnak indultunk.

A pálya: eddig ez volt a legváltozatosabb, legsokarcúbb pálya, amin eddig futottam. Rabac, - itt volt a rajt- és célhelyszín- tengerparti városka Isztrián; innen indultunk kifelé a kis hajók és szurkoló emberek között a félsziget partszakaszára, ami jobbára köves, sziklás, de ott kéklik mellette a végtelen tenger. Futottunk kis erdei ösvényeken, mezőkön, dózer utakon, köves és kevésbé köves emelkedőkön, lejtőkön és kopár hegyhátakon. Változatosságként keresztültrappoltunk néhány kisebb-nagyobb városkán is. A terep helyenként „figyelős” a kövek miatt, de egészében jól futható.

Frissítőpontok 6-10km-enként vártak bennünket édessel-sóssal, gyümölccsel, vízzel, izóval, kólával.

A pályajelölésről megoszlanak a vélemények. Én magamban futottam, ezért esélyem sem volt elrontani, mivel 50méterenként kis piros zászlócskák virítottak, mutatták a helyes irányt. Zászlócskák mellett zöld nyilak és csíkos szalagok segítettek még bennünket. Ennek ellenére hallottam másokat, akik bizony benéztek egy-egy elágazást.

A befutónál kellemes meglepetés ért, hogy a hegyről leérve egyből a célkapuhoz értünk, nem kellett átfutni a fél városon. Befutóérem, célkaja vártak bennünket. Meg a társaink. Mi meg vártuk a még pályán lévő társainkat.

Az elszántabbak a végén csobbantak a tengerben, én megelégedtem egy jó kis lábhűtéssel.

Milyen volt nekem ez a verseny?

Kicsit féltem tőle. A januári töréses történet óta nem futottam ilyen hosszút. Bár a hosszabb fizikai terhelésekhez lassan-lassan visszaszoktam, de a többórás futások még fejben nem álltak össze. Ezért is döntöttem inkább „csak” a maraton mellett. Béla (Edzőbá’ J ) kényelmes pulzustartományt írt, amolyan „nézelődős”, szintfelmérős futáshoz valót. Ennek kifejezetten örültem; nem kell rohanni, gyönyörködhetek a tengeremben. Saját tempómban, tét nélkül futok: „just for fun”.

Na persze, ahogyan azt Béla leírja, meg én elképzelem…. „hagyd az elején, hogy menjenek el melletted…” Hehe. Annyira izgultam, hogy a pulzusom már rögtön 15-20ütéssel feljebb kattogott. Hogy miért is izgultam? Hát csupa komoly dolog miatt; fogom-e bírni végig? Nem görcsöl-e majd a lábam? Nem tévedek-e el? Aztán ahogyan néztem a pulzusomat, azon kezdtem izgulni, hogy mikor megy már lejjebb, így kikészítem magam a végére. Pedig engedtem el az embereket, érzésre lazán, kényelmesen futogattam. Próbáltam lazulni; élvezni a tenger közelségét, a tájat, a futás dinamikáját. Ezzel a próbálkozással csaknem másfél órán át elszórakoztattam magam. Aztán szétszakadt a mezőny, lecsendesedtem, megnyugodtam, 17km-nél a pontőrök lelkesen közölték velem, hogy „prva zenska na maratona” (első nő a maratonon). Ezen úgy meglepődtem, hogy végleg megnyugodtam, még akkor is, ha történetesen az első nő fél órával előttem járt. Arra gondoltam: ha a megadott (és végre valahára elért) tartományban futok, akkor minden rendben van; fogom bírni, ha megelőznek, hát megelőznek, ha nem annak meg kifejezetten örülök. Biztató volt, hogy 20km-nél még semmi fáradtságot nem éreztem. Ettem-ittam-jól mulattam. Az idő várakozásaimat túlszárnyalva nagyon gyorsan telt; figyeltem a pulzust, csodáltam a tájat, ettem-ittam, mikor mit kellett, és haladtam előre. Az utolsó nyolc km-en Anita –aki az 50km-en indult- beért, köszönt mosolyogva, és pár perc múlva már nem is láttam. Akkorra már megérkezett a fáradtság is, meg a köves, bokaerősítő szakasz, de a tenger új erőt adott. Kellemes fáradtsággal futottam be a célba 4:53as idővel, második nőként, a legnagyobb jóérzéssel és elégedettséggel.

Népes magyar csapatunk minden tagja szépen teljesített, nagy gratula Nekik is!

Orosz Anita női második helyezést ért el az Advanced-távon (50km) 5:20as idővel.

Összegezve:

Futás szempontjából teljesen megnyugodtam; talán még nagyobb egységben érzem magam e téren, mint a lábtörés előtt. Mostanra úgy látom; a gipszes hónapok nem elvettek, sokkal inkább hozzátettek a futásaimhoz. A versenyt tekintve minden nagyszerű volt; a szervezés, a pálya, és nem utolsó sorban a társaság. Jó hangulatban, jót futva, élményekkel gazdagodva tértünk haza.

Ha gondolkoznátok; merre fussatok a Valamar Trailt csak ajánlani tudom!