Nyár elején megkeresett egy futótársam, hogy mi lenne, ha a 2018-as idényben az Ultrabalaton távját 2 felé osztva teljesítenénk. Évek óta tetszett a verseny hangulata, persze csak messziről. Akkortájt inkább a Pilis „lankáival” küzdöttem az UTH-n. Hosszas gondolkodás után 2 perc múlva válaszoltam a feltett kérdésre. Gyorsan gondolkodom. :) Elfogadtam a kihívást. Mivel maratoni távnál még sosem futottam hosszabbat aszfalton, így könnyen beláttam, hogy egyelőre nem kedveznek az esélyek a sikeres teljesítésnek. Hiába a 23 és fél óra küzdelem a Grossglockner Ultratrail-en, tisztában voltam vele, hogy ez egy másik sport, hiába hívják ezt is futásnak. A változatos hegyi terepen mindig más izmokat terhel az ember, így a többinek van esélye időszakosan pihenni egy kicsit. A sík, burkolt út más. Monoton egyhangúsággal ugyanazok az izmok dolgoznak, folyamatosan egyenletesen magasan lehet tartani a pulzust, másként terheli az ízületeket… ezek minden előnyével és -ami esetemben sokkal fontosabb – hátrányával. Ezt is szokni, tanulni kell. Jó leckének tűnt az Optivita 6órás távja Velencén. Közel van, jó időpontban került megrendezésre, jókat hallottam ezekről a versenyekről…. beneveztem. Így kezdődött minden.
A verseny szeptember 9-én került megrendezésre. Szurkoltam a rossz időnek. Drasztikusan lecsökken a teljesítőképességem a melegben. Hát ez sem jött be. Vén indiánasszonyok nyarát jósoltak a meteorológusok. Ennek és az eddig ismeretlen terepnek köszönhetően úgy izgultam napokkal a verseny előtt, mintha életem legnagyobb próbatétele várt volna rám. 1 órával a rajt előtt a helyszínen voltam már, elintéztem a rajtcsomag átvételét, összepakoltam pár dolgot, ami kellhet a versenyen és hosszasan gondolkodtam, hogy mennyit merjek még inni a rajt előtt, hogy az első 1-2 órában se a wc, se a frissítőpont látogatásával ne kelljen időt tölteni. Közben megérkezett UB agitátorom - Tomi is, aki a Futótűz SE népes táborát erősítette. Mikor bepakoltunk a pálya mellé, akkor tűnt csak fel, hogy számolatlanul sorakoznak a kis kemping asztalok a térkő pálya mellett és kisebb-nagyobb csoportok veszik körül azokat. Kiderült, hogy ide szinte mindenki háttérstábbal érkezett, akik a versenyzők frissítéséről gondoskodtak. Én a kis táskámat lepakoltam az egyik asztal mögé, ahol már lázasan folyt az egyeztetés arról, kinek hány km-nél milyen frissítést kell előkészíteni. Döbbenetes profizmus-gondoltam. Nekem fogalmam sem volt róla, mikor mit fogok enni-inni. A rajt előtti néhány perc már nagyon jó hangulatban telt. Sportszerűen megtapsolták/megtapsoltuk az első bálozókat és valamennyi 24órás versenyzőt. Az első körben kiderült, hogy a pálya egy 1052m hosszú, 70%-ban térkő, 30%-ban murva borítású járda, helyenként kétirányú forgalommal, balra tartási kötelezettséggel. Borzasztóan izgultam amiatt, hogy mivel kötöm le magam a körözgetés közben. Szerencsére ez nem okozott gondot. Hol a gondolataimmal voltam elfoglalva, hol a szembejövők arcát fürkésztem a fáradás nyomait keresve, hol a velem nagyjából azonos tempójú futókat kerestem a mezőnyben, de legtöbbször azt a néhány sportembert csodáltam, akiktől számolatlanul kaptam a köröket. Az eleje jól ment, a közepe elfogadhatóan, a vége borzalmasan. A maratoni táv teljesítéséig gyakorlatilag nem álltam meg frissíteni. Utána pedig már nem tudtam eleget ahhoz, hogy ne érezzem folyamatosan szomjasnak magam és legyen elég energiám futni. Küzdelmes lett a vége. A szűk fordulók és a kemény térkő burkolat megbosszulta magát, elkezdtem érezni a jobb lábfejem és a bal forgóm is. Ezeket még nagyjából ki tudtam kapcsolni, de az újra és újra görcsöt kapó combjaimon az elfogyasztott Mg sem segített. Túl kevés, túl későn. Gaál Tomi barátom a legjobbkor érkezett és a közeli büféből ellátott egy hideg kólával, ami akkor életmentőnek tűnt. Vártam már a 6 óra végét. Ezt egy visszafogott hangú duda, vagy sziréna volt hivatott jelezni, amiből a pálya hátsó végén semmit sem hallottunk. Amikor láttuk, hogy a többiek megállnak, akkor mi is így tettünk. Ekkor ért a következő nagyon kellemes meglepetés. Az összes 12 és 24 órás futó gratulált az út szélén „haldoklóknak”, amikor elfutottak mellettünk. Mindenki, mindenkinek. Jól esett, hogy ekkora küzdelem közepénél (negyedénél) még szakítottak erre is egy kis energiát és főleg figyelmet.
A vége a hivatalos mérés szerint 64,922 km lett, amivel alapvetően elégedett lehettem, de mégis úgy éreztem, hogy sokat hagytam benne az elrontott, elhanyagolt frissítésemmel.
Ha összegeznem kellene, azt mondanám, hogy megtartom inkább a terepfutást, de nem ment el a kedvem a hasonló „kirándulásoktól”. Jó hangulat, jó közeg, jó szervezés és fantasztikus sportemberek jellemezték a napot.
Schmidt Norbi
Megjegyzések
Megjegyzés küldése