Nehéz dolga van szegény ember fiának, amikor egy 3 hetes kalandról szeretne emészthető hosszúságú beszámolót írni. Tovább rontja a helyzetet, hogy az alaptáborban töltött kényszerpihenő napjai alatt időm is volt az írással foglalkozni. A probléma megoldására azt találtam ki, hogy témák köré gyűjtöm a mesét, így könnyebb átugrani az érdektelen részeket.
Technika, otthoni élet és a kütyük...
Na, itt nehéz dolgom van, amikor értékelni szeretnék. A telefon és az internet, valamint az ehhez kapcsolódó otthoni problémák cseppet sem hiányoztak a 3 hét alatt. Az alaptáborban a 2. héttől volt lehetőség wi-fi vásárlására, ráadásul kifejezetten baráti áron. Szerettem volna a teljes kikapcsolódást előtérbe helyezni, így nem éltem a lehetőséggel. Ennek egyébként nyilván az itthon maradt aggódó család és barátok nem örültek túlságosan.
A másik véglet viszont az órám volt, ami nélkül egy lépést sem tettem és az őrületbe tudott kergetni, amikor a magasságmérője gyanús értéket mutatott. Rendkívül bosszantó tud lenni, amikor az ember az utolsó erőtartalékait próbálja beosztani a hátralévő mászás függvényében és valójában fogalma sincs, hogy mi vár még rá. Képes voltam fél óránként újra kalibráltatni a GPS-szel a magasság értéket. Ha lemerült volna az óra, valószínűleg én sem megyek tovább. Elcipeltem magammal a “nagy” fényképezőgépet, de utólag teljesen indokolatlan volt. A fényképezőgéppé degradált telefonom tökéletesen megfelelt a céljaimnak, könnyű, kis helyen elfér, és mindig kéznél van.
Kirgizisztán
Sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle, így elég nagy bátorság lenne ez alapján értékelni. Benyomásaim persze voltak. Nyugati szemmel nehezen érthető miként lehet “így” élni. A városokban a gyalogátkelőket 60cm mély, fél méter széles vízelvezető árok keresztezi, nem 2cm-re süllyesztett szegély és taktilis jelek.
A járdák közepében számomra teljesen azonosíthatatlan funkcióval bíró, fél méter átmérőjű, 30cm mély, szabályos kör keresztmetszetű lyukak. Az előbbivel az európai nyugdíjasok -vagy akár egyre inkább az európai átlagemberek- utóbbival a telefonjaikat nyomkodó fiatalok -vagy akár egyre inkább az európai átlagemberek- nem tudom mit kezdenének. Szemmel láthatóan itt senkit nem zavart. Ahogyan a közlekedési lámpák jelzései sem. A hegyek között igazi, klasszikus, nomád élet folyik a nyári hónapokban. A kevés autóút is tele van birkával. Na nem úgy, mint itthon.
Jurtákból száll fel a füst, a kicsi gyerekek a sátor körül szaladgálnak, a nagyobbak pedig már az állatokat gondozzák, vagy a csomagokat hordják lovaikon. Mondanám, hogy az elmúlt 1000 év látszólag semmi nyomot nem hagyott ezen a vidéken, de ez nem lenne igaz. A jurták némelyike előtt napelem táblák állnak és bizony 1-1 terepjárót és mobiltelefont is felfedeztük a végeláthatatlan sztyeppéken. A városokba beköltöztek a hipermarketek és épült néhány színvonalas szálláshely is. Ezek a változások nyilván nekünk turistáknak köszönhetőek. Vagy “köszönhetőek”. Az emberek minden esetre vidámnak és békésnek tűntek. Persze lehetett volna más is a benyomásunk, ha elmegyünk az érkezésünk napján zajló Oroszország focimeccsre, amit Osh-ban egy parkban lehetett kivetítőn megnézni. Helyi segítőnket kérdeztük ennek kapcsán, hogy milyen a viszony most Oroszországgal. Azt felelte, hogy ha kiesnek, akkor nagy balhé lesz, majd kis hatásszünet után hozzátette: ha továbbjutnak, akkor még nagyobb. Szóval érzelemdús, vontuk le a logikusnak tűnő következtetést.
A HEGY
Azért írom csupa nagybetűvel, mert akkora, hogy ez talán jár neki. Elképesztő, elképzelhetetlen, hihetetlen... nagyjából ezek és persze sokkal csúnyább jelzők jutottak eszembe még 2 hét után is minden alkalommal, amikor felnéztem rá. Csaknem 1,5-szer magasabb az Alpok legmagasabb csúcsánál, az egyébként szintén csodaszép és szintén elég impozáns látványt nyújtó Mont Blancnál. És ez minden irányú kiterjedésén és minden szögből jól is érzékelhető. Mivel jelentősen délebbre húzódik európai kollégáinál, így eltér a klímája és részben az élővilága is. 4000m-en még népes mormota kolóniák és tulipánra, vagy inkább hagymára emlékeztető virágos mezők színesítik. És persze sok-sok fa. Na az nem! Azt még a repülőről sem nagyon láttunk sehol. Talán nincs is az országban erdő? Állítólag északon van, de csak kb. az ország területének 2%-át foglalja el és akkora becsülete van, hogy nemzeti parkot csináltak belőle. Az időjárás tipikusnak mondható hegyi időjárás volt az első héten. Napközben iszonyatosan tűz a nap, leégeti a bőrt az emberről és persze párává változtatja a havat. Az ezekből keletkező feláramlások délutánra felhőkké állnak össze és jöhet a hózápor, hózivatar. Éjszaka brutális a hideg, kitisztul az ég és reggel kezdődhet minden elölről. Minél magasabbra jutottunk, ez annál inkább szélsőséges lett. Az egyre vékonyabb légkör kevésbé szűri meg a napsugarakat és egyre kevésbé őrzi éjszaka a napközben összegyűjtött meleget. Ettől aztán nappal néha +40 fok volt a sátorban, éjszaka pedig -20. A 2. héttől ez annyiban változott, hogy csak percekre bújt elő a nap és folyamatosan jöttek az esőfelhők a viharos széllel kéz a kézben. Ezt szerencsénkre az alaptáborban éltük át, ahol azért volt hova behúzódni előle.
Az alaptábor messze a hegy alatt kapott biztonságos és csodaszép helyet. A legközelebbi lakott település (értsd 30 ház egymás közelében) és szilárd út kb. 40-50 kőkemény offroad kilométernyire van. A földúton és folyómedreken vezető út 2-3 órába telt.
3600m-es tengerszint feletti magassága eléggé határeset lehet a felkészülés nélkül ide érkezőknek. Nem véletlenül van állandó orvosa az alaptábornak (Base Camp - BC), aki minden reggel megvizsgálja a lakókat. A közelben jurtákban elő helyi erők élnek, akik a lovaikkal és szamaraikkal szállítják a hegymászók csomagjait. Erre őszintén szólva szükség is van. Érkezesünk éjszakáján csúnyán behavazott, és azt mondták másnap nem mennek a lovak. Mivel mi szerettük volna az akklimatizációs kört mielőbb letudni, így rögtön másnap tovább akartunk menni az 1. táborba (Camp 1 - C1). Nem tudtuk mikor lesz újra szállítás, így becsomagoltunk a C2-C3 első köréhez is. Kb. 25kg lett a zsák fejenként. A C1-be vezető út iszonyatosan hosszú és kemény. 12-13km hossza és 1000m körüli szint emelkedése nem tűnik olyan veszedelmesnek, de valahogy mégis. Kitartó emelkedők, meredek hágók, patak átkelések és a végén kimerülten az a járhatatlan gleccser. Mindig, minden időjárási körülmények között az. Ha fagy, akkor bokatörő, ha esett a hó, akkor térdig süppedős. És ha olvad... na, akkor az egész átváltozik egy 2km széles labirintussá, ahol az ember próbálja az utat megtalálni a beszakadt hóhidak, zúgó patakok, egyre vékonyodó jég jelentette akadályok között. Pedig már látszik a tábor. De nagyon messze van még.
A C1 a gleccseren, a hegy tövében kapott helyet. Itt is az alaptáborban már jól megszokott sárga színű, telepített sátrak voltak többnyire. Nagyon a szezon elején voltunk, így nem mindig sikerült olyan tempóval állítani a sátrakat, ahogyan a mászók érkeztek. Ennek köszönhetően finoman szólva sem egyforma színvonalú szálláshelyeket sikerült összeütni.
A táborból szinte a teljes C1 és C2 közötti szakaszra kiváló kilátás nyílik. Mindent látni. Ennek minden előnyével és hátrányával. Láttuk, fényképeztük és videóra vettük, ahogy a szinte folyamatos lavinák és jégomlások néha csúnyán elviszik az utat.
Láttuk, ahogy a hajnalban induló, felfelé kúszó kötélpartik előtt elképesztő lassúsággal fogy a hegy. Mintha órákig nem mozdulnának. Aztán megnyugodva látjuk, ahogy kora délutánra általában csak-csak kiürül az út. Mindenki biztonságban. Eredeti elképzelésünk szerint a 3.napra tervezett akklimatizációs túránk a C2-be vezetett volna, de szerencsére Gleb, a C1 mindig kedves és jóindulatú ura lebeszélt minket és a Yukhint javasolta helyette. Hihetetlenül jó alternatíva volt a Lenin csúccsal szemben. Többé-kevésbé biztonságosnak mondható, törmeléklejtős, hónyelvekkel megspékelt útja egy kis kiterjedésű, 5120m magas csúcsra vezet.
A C1-C2 közötti út talán az egész mászás legkockázatosabb része. Itt található a legtöbb és leginkább nyitott hasadék a gleccseren, havazások idején szinte folyamatosak voltak a lavinák és gyakran a hangos morajlással leszakadó jégeséseknek köszönhetően rándult görcsbe a gyomrunk. Ez utóbbi és az általuk keltett lavinák egyébként gyakran elvitték az utat. Egy kicsit olyan érzésünk volt mikor ezt keresztezni kellett, mintha orosz rulettet játszottunk volna.
A meredek szakaszokon egyébként fixköteleket helyeztek, a 4-5m-re megnyílt hasadék fölött létrát.
Ezekkel kapcsolatban egyébként az volt az érzésünk, hogy csak a biztonság illúzióját keltették. A 2. héten már elolvadt a létra alátámasztása, a kötelek rögzítését szolgáló deadmanek mind a hó fölött voltak. Fentiek alapján úgy ítéltük meg, erősen javallott ezen a szakaszon a kötélpartikba rendeződés és a fokozott figyelem. A szakasz egyébként szintén hosszú és a nehéz zsákokkal nagyon kimerítő.
A C2 már sokkal “romantikusabb” képet fest. Nincsenek telepített sátrak, nincsenek jurták, nincsenek WC-k sem.
A meredek gleccseren próbálnak szegény hegymászók a sátraiknak minél vízszintesebb felületet kialakítani nagy tömegű hó mozgatásával. A sátrak viszonylagos stabilitását hószögekkel, kődarabokhoz kötésekkel, és a hószoknyákra tömörített hóval próbálják meg biztosítani. Egyébként meglepő hatékonysággal, mert a néha embertelen erősségű szél ellenére sem láttunk sárkányrepülővé változó sátrakat. A legmegrázóbb élményt egy szűk sziklabordában kialakított vagy inkább kijelölt “mellékhelyiség” jelentette, amit élénk fantáziával sem tudtunk elképzelni a látottak alapján, hogy milyen lehet a főszezonban. Leírhatatlan.
A C2-C3 közötti szakaszról azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nagyon rövid szakasz, hamar fel lehet érni. Hát rövidnek éppenséggel tényleg rövid, de hogy hamar fel lehet érni... A C3 előtti meredek szakasz igazi rémálom. Kb. 3-400m szintet küzd le 500m alatt. Mindenki keresi a nyomot felfele, ami talán kicsit könnyebb lehet, de persze senki nem találja. Nincs könnyű út.
A 15-20kg-s zsákokkal és az egyre csak csökkenő oxigén mennyiséggel már néhány lépés után pihenőért kiált a testünk. Itt már az 1 lépés 1 levegő sem elég néha. Egyre csak tágítani kell a tüdőt, lassítani a mozgást, hogy legalább időlegesen fenntartható legyen az egyensúly. Ettől aztán olyan érzése támad az embernek, mintha egy lassúsági verseny tehetséges mezőnyébe csöppent volna. Mintha az egész jelenetet lassított felvételen nézné. Mókás. Vagyis mókás lehetne külső szemlélőként. A C3 6000m feletti magassága már messze meghaladja Európa legmagasabban fekvő pontját. Itt már az akklimatizálódott mászóknak is minden nehezen megy. Nehéz a mozgás, nem megy az evés, alvás, emésztés, regenerálódás. Szervezetünk túlélő üzemmódban van, minden feleslegesnek tűnő, vagy nélkülözhető funkciót lekapcsol. A C3 egy kis fennsíkon kapott helyet, leírhatatlan a panoráma minden irányban.
A közvetlen szomszédságában található a Rasdelnaya nevű kis csúcs, amely 6148m-es magasságával az idáig eljutott mászóknak már nem jelenthet problémát. A csúcsról talán még szebb a kilátás. A C3-ból nézve volt először az az érzésem, hogy a Lenin csúcs talán mégsem olyan elérhetetlen, talán mégsem olyan távoli és talán mégsem olyan felfoghatatlanul magas. Innen szinte belátható a csúcsig vezető út teljes hossza.
Az is jól látszik persze, hogy rögtön az első szakaszon el kell dobni majd 100m szintet a nehezen megszerzettből. Arra gondoltunk, hogy ez visszafelé nagyon-nagyon fájhat. Maga az út egyébként végig egy nem túl széles gerincen vezet, melyről sokat elárul, hogy jelentős részéről a szél folyamatosan letakarítja a havat és a csupasz, néhol jeges sziklákon kell felfele jutni.
A társaság
Alapvetően több vonalon, vagy inkább kapcsolati hálón keresztül szerveződött össze a csapat, amely a zenitjén elérte a 15 főt. Végül sajnos “csak” 11 ember utazott, amely azonban így is mindenütt elérte az ingerküszöböt.
Páratlan volt ennyi ember egy nációból a hegyen. Még lengyel barátaink is kérdezgették, hogy Magyarországon ennyire népszerű ez a sport? A létszámnak egyébként rengeteg előnye volt. Egészségi állapotunkból kifolyólag teljesen össze-vissza mozogtunk a táborok között, de valahogy mindig, mindenütt volt valaki a csapatból. Ami nem volt az egyiknek, az általában fellelhető volt a másiknál. Főleg ennek volt köszönhető, hogy mire orvoshoz kerültem a hasmenésem okán, addigra jó mélyre kellett nyúlnia a gyógyszeres kartondobozba, hogy olyat találjon, amit még nem próbáltam ki. Ooo, az a csodás globalizáció. Ugyanazok a gyógyszerek kaphatók a világ másik oldalán is. A népes csoport további előnye, hogy általában lehetett társat találni, aki épp akkor, épp arra tartott. Ez ugye egy hasadékos gleccseren nem hátrány.
Itt szeretném megjegyezni, hogy ha az ember talál magához illő mászótársat, hosszú évek során jól összecsiszolódnak, hasonló az értékrendjük, hasonlóan ítélnek meg szituációkat, hasonló a képzettségük, hasonló mértékben hajlandóak áldozni a kényelemből a biztonság oltárán, megvan az a kölcsönös bizalom, hogy ha az egyik kicsúszik a gerinc oldalán, akkor a kötél másik végével leveti magát a túloldalon... Szóval az ilyen mászótársat nagyon meg kell becsülni és vigyázni kell rá. Nekem hála a Jóistennek adatott néhány ilyen ember, akik ráadásul csodás barátok is lettek az elmúlt 8-10 évben. Igyekszem majd jobban vigyázni rájuk.
A betegség
Én szóltam előre! Mondhatná néhány barátom, akiknek a korábbi Lenin expedíciójuk, hogy is mondjam... el lett sz..rva. Azt gondolom, hogy minden ésszerűen vállalható óvintézkedést meg is tettünk. Csak forralt vizet ittunk, kipróbált víztisztító és fertőtlenítő cseppeket tettünk mindenbe, kézmosás és fertőtlenítés evés előtt, és mégis. Gyerekkorom óta mosatlanul, a fáról eszem a gyümölcsöket odahaza, azt gondoltam mindenre fel van készítve az emésztőrendszerem. Tévedtem. Az első 3 nap sima és problémamentes volt. Felcuccoltunk az 1. táborba, másztuk a Yukhin csodaszép 5100m-es csúcsát akklimatizációs céllal, ettünk és ittunk jó étvággyal. Remek formában voltam, a magashegyi betegség semmilyen tünetét nem tapasztaltam. Aztán éjszaka mintha átment volna rajtam egy úthenger. Hajnalban hosszasan álldogáltam a sátor mellett a hányingerrel küzdve, miközben nem hánytam az elmúlt 20 évben, amit a WC-n produkáltam, ahhoz hasonlót pedig életemben nem tapasztaltam még. Csatolok videót! Na jó, nem 😀 A részletes leírás helyett legyen elég annyi, hogy reggelre felkelni sem tudtam úgy elhagyott minden erőm. Szerencsére a C2-be történő költözést már előtte este napoltuk, így egy egész nap állt rendelkezésemre a gyógyuláshoz. Zoli barátom nagyon figyelmes volt. Levest főzött nekem, próbált mindenféle enni- és innivalót letuszkolni a torkomon. Az egész nap összegyűjtött erőmet felhasználva szétválogattam a lent hagyható és a cipelendő holmikat és bepakoltam a táskákba. Mivel hajnali 3-kor az eddigieket is felülmúlót produkáltam a WC-n, így a 4 órakor bekukkantó Ernő barátomnak mondtam, hogy nem tudok velük tartani. Leírhatatlan érzés volt. A 3 hetes expedíció 5. napján összedőlt minden. A C1 és C2 közötti szakasz az egész mászás legveszélyesebb része. Elképzelni sem tudtam, hogy ezt a saját mászótársaim nélkül tegyem meg. A hasmenés cseppet sem enyhült, semmi nem maradt meg bennem, bár nem is igazán ettem semmit. A társaimnak és a házi patikámnak köszönhetően Enterol, Smecta, Reasec és Immodium volt a menü egy kis Ors granulátummal fűszerezve, de sem az ízvilág, sem a hatás nem felelt meg a várakozásaimnak. Ebből az utóbbi zavart sokkal jobban. Valami csoda folytán az erőm egy része mégis visszatért, találtam vállalkozó szellemű társat, így 2 nap csúszással nekivágtunk a hosszúnak ígérkező mászásnak. A C2-ben kiderült, hogy a gondosan szétválogatott kajacsomag mindkét felét lent hagytam. Sebaj, úgysincs étvágyam. Feri vacsorájának maradék harmadát legyűrtem valahogy, de az esti és a hajnali szeánsz a WC-n nem maradt el. Aludni sem tudtam jól, bár szerencsére a fejem itt 5300m-en sem fájt. Már semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy az 5. napja beleimben zajló ámokfutás érjen véget. Azt gondoltam erre legjobb esélyem az alaptáborban lehet, úgyhogy reggel „lecsúsztunk” a gleccseren és a C1-BC közötti átlag 4-5 órás utat 2,5 óra alatt lefutva kora délután a dokinál ültem. Vérnyomás, oxigén szaturáció, lázmérés és has nyomkodás után megállapította, hogy minden szuper. Az. Csak 5. napja szinte semmivel sem különbözik a székletem állaga és már lassan a színe sem a vizeletétől. 5. napja nem eszem,nem is tudom mitől megyek még. Nagyon félre sem kezeltem magam, mert szép sorban húzta elő a gyógyszereket, amiket már mind kipróbáltam. Hogy végül a gyógyszer, a diéta, a 3600m-es magasság, a barátaim társasága, vagy a jó hangulat hozta meg az eredményt, azt nem tudom.
Minden esetre újabb 1,5 nap után szerda reggel úgy ébredtem, hogy kipihent, egészséges és főleg éhes vagyok. Hihetetlen érzés volt. Szívem szerint a tenyeremen hordoztam volna körbe büszkén a reggeli “gyermekem”. Nem szeretnék filozofálni, de tényleg minden hétköznap reggel lenne minek örülnünk.
A mászás
Terveink szerint az akklimatizációs kör feladata minimálisan az lett volna, hogy 6000m fölé jussunk és legalább 2 éjszakát töltsünk el a C2-ben, 5300m-en. Úgy véltük, hogy a C3-ban alvást elég lesz a csúcsmászás alkalmával erőltetni. Már érkezésünk délutánján sem vesztegettük az időt, felsétáltunk vacsora előtt 4100m fölé a hágóba.
Mivel ez sima és problémamentes volt, így másnap továbbléptünk 4400m-re a C1-be, már ott is aludtunk. 3. napra már csúcsot másztunk, az 5130m magas Yukhin volt a cél.
Ez is rendben volt, minden várakozásomat felülmúlta a tempó, ahogy haladtunk a célunk felé. Úgy döntöttünk beiktatunk egy pihenőnapot, nehogy túlfeszítsük a húrt. Mivel itt engem némiképp akadályozott a hasmenés a továbbiakban, így szétvált a programunk a mászótársaimtól. Ernő és Zoli az eredeti tervek szerint felmentek 5. nap a C2-be, 6. nap kirándultak egyet a C3-ba és vissza, majd 7. nap lejöttek a hegyről. Én ezt az időszakot a C1-ben töltöttem többnyire a sátorban fekve, mégis azt éreztem bármikor elcserélném a szenvedéseimet egy kis hótaposásra. 7. napra kerültem olyan állapotba, hogy már szinte mindenkitől lemaradva folytassam az utam felfelé. Zoliékkal útközben a gleccseren találkoztunk és elmondták, hogy lemennek a BC-be, mivel rossz idő közeleg. Részint az egészségügyi állapotom, a hiányos ellátmányom és a rossz idő közeledtének hírére lefejeztem az akklimatizációs körömet. Nem mentem feljebb a C2-nél és ott is csak egyet aludtam. Ekkorra nagyjából elkönyveltem és beletörődtem, hogy ha minden jól alakul a továbbiakban, ezzel az akklimatizációval akkor is csak a Rasdelnaya marad elérhető számomra. 8. nap gyorsított menetben megjártam a C2-C1-BC útvonalat és csatlakoztam a pihenőt töltő barátaimhoz. Innentől én a gyógyulásomra, a többiek az időjárásra koncentráltak. Baromi jó hangulat volt a BC-ben, kár lett volna kimaradni belőle. Zolival és Ernővel megbeszéltük, hogy hiányos előéletem ellenére velük tartok amíg bírom, de valószínűleg a csúcsra nem lesz esélyem.
3 nap láblógatás alatt kisakkoztuk, hogy az egyre javuló időjárás mellett július 16. lehet a legjobb esély a csúcs elérésére úgy, hogy biztonsággal vissza tudunk jönni indulásra a BC-be. Ehhez újra minden nap egy állomással feljebb kellett költözni, és a csúcstámadás előtti és utáni éjszaka a C3-ban kellene aludni, ahol előtte még nem is jártam. Elég necces ütemterv volt rám nézve, de Ernő és Zoli számára abszolút reálisnak tűnt. Sőt! Voltak pillanatok, amikor számomra is. Újra jó erőben voltam, jól bírtam az extrém magasság-növekedést is. A C3-ban is csupán az alvás okozott problémát, de anélkül azért 2-3 napot túl lehet élni. A C3-ban töltött éjszaka pokoli volt. Olyan hideg volt, hogy a sátorban minden jéggé fagyott, amit nem tettünk a hálózsákba. Ennek megfelelően a belső cipőkkel, az olvasztott hóból elkészített italainkkal, a telefonnal és néhány fontosabb ruhadarabunkkal osztoztunk a szűkös hálózsákon. Ha ez nem lett volna elég, a kitartóan fújó 40-50km/h-ra becsült szél mellé vagy 70-80-as széllökések társultak, amelyek a kitett platón emelgették a sátrat alattunk. Nem tudtam elképzelni, hogy a keskeny gerincen ilyen körülmények között mászható lenne a csúcs. Folyamatosan az órámat nézegetve vártam, hogy indulásra mérséklődik a szél. Nem tette meg azt a szívességet. Amikor az ébresztő megszólalt, Ernő kiadta a parancsot, hogy készüljünk össze gyorsan, Gézáéknak ne kelljen ránk várni. Zoli közben pocsék állapotba került, semmi ereje nem maradt. Én próbálkoztam azzal, hogy ez így vállalhatatlan, várjunk, amíg jobb idő lesz. Ernő nem kötött kompromisszumot, készülődött. Mint kiderült, egy hasonló párbeszéd a szomszéd sátorban is lezajlott, ott Gábor kereste a kompromisszumot, Géza képviselte a „most vagy soha” irányt. Őszintén az volt a véleményem, hogy ezt nem lehet ép bőrrel megúszni. Vagy csak nem voltam elég eltökélt. Vagy csak ismertem a korlátaim és tudtam, hogy a nagy magasságban érzékeny kéz- és lábujjaim nem bírnák ezt a hideget. Vagy csak kényelmes voltam és a könnyebb megoldást választottam. Vagy az akklimatizációs hiányosságaim miatt csak hátráltattam volna a többieket. Nagyjából ezekkel a gondolatokkal küzdök azóta és nem tudok közülük választani. Megfontolt voltam vagy kényelmes? Bölcs döntést hoztam, vagy gyáva voltam? Ha szarul lettem volna, könnyebb lenne megemészteni. Ritkán adok fel dolgokat, küzdelem nélkül pedig szinte sosem. Most mégis ezt tettem. Nehéz.
Reggel még tettem egy erőtlen próbálkozást. 8 után, amikor már nyilván nagyon későn volt mindenhez, Tomival elindultunk a gerincen felfele. A szél és a hideg továbbra is kegyetlen volt, reális esélyünk nem volt már a csúcsra érni, így elég hamar visszafordultunk és lekísértük Zolit a C2-be. Ezzel vége volt, nem hagytunk nyitva kiskaput. A BC-be vezető út igazán csodálatos volt. Már nem siettünk sehova, ráértünk gyönyörködni a tájba és fényképezgetni.
Ernő, Géza és Gábor kőkemények voltak. A sötétben nem csak a hideggel kellett megküzdeni. A szél által hordott hó miatt napkeltéig 1-1m-t láttak csak felfelé. Ernőnek fagysérült lett a jobb szeme, papírzsebkendőt tömött a szemüvege mögé, hogy azt a szemét ne tudja kinyitni. Enni, inni és fényképezni sem álltak meg szinte, mert mozgás nélkül elviselhetetlen volt a hideg. De végigcsinálták. Velünk ellentétben. Azt gyanítjuk, hogy ebben a szezonban benne voltak az első 10 emberben, aki a csúcson állhatott. Ennek megfelelően óriási ünneplésben részesültek, a BC-ben torta készült a tiszteletükre. Megérdemelték.
Összegzés
Alapvetően könnyebb dolgom lenne a jövőt illetően, ha sikerült volna a csúcsra feljutni. Azt hiszem ez az expedíciózás nem annyira az én világom. Talán túl kényelmes vagyok már hozzá. Egészen más reggelente egy hüttéből elindulni a hidegbe, mint egy eleve jéghideg sátorból. Őszintén megvallva a 20-25kg-os zsák cipelése sem igazodik túlságosan a hétköznapi edzéseimhez. Erősödni kellene hozzá. A magasságot meglepően jól viseltem, azzal alapvetően nem volt semmi bajom. Fent is tudtam enni, néha még aludni is.
A 11 fős csapatból végül 3 társunk érte el a Lenin csúcs 7132m-es magasságát, 4 ember állhatott a Rasdelnaya 6148m-es csúcsán. Figyelembe véve az expedíció rendkívül korai időpontját, az időjárási körülményeket és a lehetőségeinket az előzetes felkészülésre, ez talán összességében sikeresnek mondható. Tóni szervezése és a helyi segítségeink teljesen rendben voltak.
Így, hogy félbemaradt a munka, úgy érzem adós maradtam. Nem állítom, hogy soha többé nem próbálom meg, ha egyszer valamikor összejön hozzá újra egy jó csapat. Meglátjuk.
Lejegyezte: Schmidt Norbert
Technika, otthoni élet és a kütyük...
Na, itt nehéz dolgom van, amikor értékelni szeretnék. A telefon és az internet, valamint az ehhez kapcsolódó otthoni problémák cseppet sem hiányoztak a 3 hét alatt. Az alaptáborban a 2. héttől volt lehetőség wi-fi vásárlására, ráadásul kifejezetten baráti áron. Szerettem volna a teljes kikapcsolódást előtérbe helyezni, így nem éltem a lehetőséggel. Ennek egyébként nyilván az itthon maradt aggódó család és barátok nem örültek túlságosan.
A másik véglet viszont az órám volt, ami nélkül egy lépést sem tettem és az őrületbe tudott kergetni, amikor a magasságmérője gyanús értéket mutatott. Rendkívül bosszantó tud lenni, amikor az ember az utolsó erőtartalékait próbálja beosztani a hátralévő mászás függvényében és valójában fogalma sincs, hogy mi vár még rá. Képes voltam fél óránként újra kalibráltatni a GPS-szel a magasság értéket. Ha lemerült volna az óra, valószínűleg én sem megyek tovább. Elcipeltem magammal a “nagy” fényképezőgépet, de utólag teljesen indokolatlan volt. A fényképezőgéppé degradált telefonom tökéletesen megfelelt a céljaimnak, könnyű, kis helyen elfér, és mindig kéznél van.
Kirgizisztán
Sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle, így elég nagy bátorság lenne ez alapján értékelni. Benyomásaim persze voltak. Nyugati szemmel nehezen érthető miként lehet “így” élni. A városokban a gyalogátkelőket 60cm mély, fél méter széles vízelvezető árok keresztezi, nem 2cm-re süllyesztett szegély és taktilis jelek.
A járdák közepében számomra teljesen azonosíthatatlan funkcióval bíró, fél méter átmérőjű, 30cm mély, szabályos kör keresztmetszetű lyukak. Az előbbivel az európai nyugdíjasok -vagy akár egyre inkább az európai átlagemberek- utóbbival a telefonjaikat nyomkodó fiatalok -vagy akár egyre inkább az európai átlagemberek- nem tudom mit kezdenének. Szemmel láthatóan itt senkit nem zavart. Ahogyan a közlekedési lámpák jelzései sem. A hegyek között igazi, klasszikus, nomád élet folyik a nyári hónapokban. A kevés autóút is tele van birkával. Na nem úgy, mint itthon.
Jurtákból száll fel a füst, a kicsi gyerekek a sátor körül szaladgálnak, a nagyobbak pedig már az állatokat gondozzák, vagy a csomagokat hordják lovaikon. Mondanám, hogy az elmúlt 1000 év látszólag semmi nyomot nem hagyott ezen a vidéken, de ez nem lenne igaz. A jurták némelyike előtt napelem táblák állnak és bizony 1-1 terepjárót és mobiltelefont is felfedeztük a végeláthatatlan sztyeppéken. A városokba beköltöztek a hipermarketek és épült néhány színvonalas szálláshely is. Ezek a változások nyilván nekünk turistáknak köszönhetőek. Vagy “köszönhetőek”. Az emberek minden esetre vidámnak és békésnek tűntek. Persze lehetett volna más is a benyomásunk, ha elmegyünk az érkezésünk napján zajló Oroszország focimeccsre, amit Osh-ban egy parkban lehetett kivetítőn megnézni. Helyi segítőnket kérdeztük ennek kapcsán, hogy milyen a viszony most Oroszországgal. Azt felelte, hogy ha kiesnek, akkor nagy balhé lesz, majd kis hatásszünet után hozzátette: ha továbbjutnak, akkor még nagyobb. Szóval érzelemdús, vontuk le a logikusnak tűnő következtetést.
A HEGY
Azért írom csupa nagybetűvel, mert akkora, hogy ez talán jár neki. Elképesztő, elképzelhetetlen, hihetetlen... nagyjából ezek és persze sokkal csúnyább jelzők jutottak eszembe még 2 hét után is minden alkalommal, amikor felnéztem rá. Csaknem 1,5-szer magasabb az Alpok legmagasabb csúcsánál, az egyébként szintén csodaszép és szintén elég impozáns látványt nyújtó Mont Blancnál. És ez minden irányú kiterjedésén és minden szögből jól is érzékelhető. Mivel jelentősen délebbre húzódik európai kollégáinál, így eltér a klímája és részben az élővilága is. 4000m-en még népes mormota kolóniák és tulipánra, vagy inkább hagymára emlékeztető virágos mezők színesítik. És persze sok-sok fa. Na az nem! Azt még a repülőről sem nagyon láttunk sehol. Talán nincs is az országban erdő? Állítólag északon van, de csak kb. az ország területének 2%-át foglalja el és akkora becsülete van, hogy nemzeti parkot csináltak belőle. Az időjárás tipikusnak mondható hegyi időjárás volt az első héten. Napközben iszonyatosan tűz a nap, leégeti a bőrt az emberről és persze párává változtatja a havat. Az ezekből keletkező feláramlások délutánra felhőkké állnak össze és jöhet a hózápor, hózivatar. Éjszaka brutális a hideg, kitisztul az ég és reggel kezdődhet minden elölről. Minél magasabbra jutottunk, ez annál inkább szélsőséges lett. Az egyre vékonyabb légkör kevésbé szűri meg a napsugarakat és egyre kevésbé őrzi éjszaka a napközben összegyűjtött meleget. Ettől aztán nappal néha +40 fok volt a sátorban, éjszaka pedig -20. A 2. héttől ez annyiban változott, hogy csak percekre bújt elő a nap és folyamatosan jöttek az esőfelhők a viharos széllel kéz a kézben. Ezt szerencsénkre az alaptáborban éltük át, ahol azért volt hova behúzódni előle.
Az alaptábor messze a hegy alatt kapott biztonságos és csodaszép helyet. A legközelebbi lakott település (értsd 30 ház egymás közelében) és szilárd út kb. 40-50 kőkemény offroad kilométernyire van. A földúton és folyómedreken vezető út 2-3 órába telt.
3600m-es tengerszint feletti magassága eléggé határeset lehet a felkészülés nélkül ide érkezőknek. Nem véletlenül van állandó orvosa az alaptábornak (Base Camp - BC), aki minden reggel megvizsgálja a lakókat. A közelben jurtákban elő helyi erők élnek, akik a lovaikkal és szamaraikkal szállítják a hegymászók csomagjait. Erre őszintén szólva szükség is van. Érkezesünk éjszakáján csúnyán behavazott, és azt mondták másnap nem mennek a lovak. Mivel mi szerettük volna az akklimatizációs kört mielőbb letudni, így rögtön másnap tovább akartunk menni az 1. táborba (Camp 1 - C1). Nem tudtuk mikor lesz újra szállítás, így becsomagoltunk a C2-C3 első köréhez is. Kb. 25kg lett a zsák fejenként. A C1-be vezető út iszonyatosan hosszú és kemény. 12-13km hossza és 1000m körüli szint emelkedése nem tűnik olyan veszedelmesnek, de valahogy mégis. Kitartó emelkedők, meredek hágók, patak átkelések és a végén kimerülten az a járhatatlan gleccser. Mindig, minden időjárási körülmények között az. Ha fagy, akkor bokatörő, ha esett a hó, akkor térdig süppedős. És ha olvad... na, akkor az egész átváltozik egy 2km széles labirintussá, ahol az ember próbálja az utat megtalálni a beszakadt hóhidak, zúgó patakok, egyre vékonyodó jég jelentette akadályok között. Pedig már látszik a tábor. De nagyon messze van még.
A C1 a gleccseren, a hegy tövében kapott helyet. Itt is az alaptáborban már jól megszokott sárga színű, telepített sátrak voltak többnyire. Nagyon a szezon elején voltunk, így nem mindig sikerült olyan tempóval állítani a sátrakat, ahogyan a mászók érkeztek. Ennek köszönhetően finoman szólva sem egyforma színvonalú szálláshelyeket sikerült összeütni.
A táborból szinte a teljes C1 és C2 közötti szakaszra kiváló kilátás nyílik. Mindent látni. Ennek minden előnyével és hátrányával. Láttuk, fényképeztük és videóra vettük, ahogy a szinte folyamatos lavinák és jégomlások néha csúnyán elviszik az utat.
Láttuk, ahogy a hajnalban induló, felfelé kúszó kötélpartik előtt elképesztő lassúsággal fogy a hegy. Mintha órákig nem mozdulnának. Aztán megnyugodva látjuk, ahogy kora délutánra általában csak-csak kiürül az út. Mindenki biztonságban. Eredeti elképzelésünk szerint a 3.napra tervezett akklimatizációs túránk a C2-be vezetett volna, de szerencsére Gleb, a C1 mindig kedves és jóindulatú ura lebeszélt minket és a Yukhint javasolta helyette. Hihetetlenül jó alternatíva volt a Lenin csúccsal szemben. Többé-kevésbé biztonságosnak mondható, törmeléklejtős, hónyelvekkel megspékelt útja egy kis kiterjedésű, 5120m magas csúcsra vezet.
A C1-C2 közötti út talán az egész mászás legkockázatosabb része. Itt található a legtöbb és leginkább nyitott hasadék a gleccseren, havazások idején szinte folyamatosak voltak a lavinák és gyakran a hangos morajlással leszakadó jégeséseknek köszönhetően rándult görcsbe a gyomrunk. Ez utóbbi és az általuk keltett lavinák egyébként gyakran elvitték az utat. Egy kicsit olyan érzésünk volt mikor ezt keresztezni kellett, mintha orosz rulettet játszottunk volna.
A meredek szakaszokon egyébként fixköteleket helyeztek, a 4-5m-re megnyílt hasadék fölött létrát.
Ezekkel kapcsolatban egyébként az volt az érzésünk, hogy csak a biztonság illúzióját keltették. A 2. héten már elolvadt a létra alátámasztása, a kötelek rögzítését szolgáló deadmanek mind a hó fölött voltak. Fentiek alapján úgy ítéltük meg, erősen javallott ezen a szakaszon a kötélpartikba rendeződés és a fokozott figyelem. A szakasz egyébként szintén hosszú és a nehéz zsákokkal nagyon kimerítő.
A C2 már sokkal “romantikusabb” képet fest. Nincsenek telepített sátrak, nincsenek jurták, nincsenek WC-k sem.
A meredek gleccseren próbálnak szegény hegymászók a sátraiknak minél vízszintesebb felületet kialakítani nagy tömegű hó mozgatásával. A sátrak viszonylagos stabilitását hószögekkel, kődarabokhoz kötésekkel, és a hószoknyákra tömörített hóval próbálják meg biztosítani. Egyébként meglepő hatékonysággal, mert a néha embertelen erősségű szél ellenére sem láttunk sárkányrepülővé változó sátrakat. A legmegrázóbb élményt egy szűk sziklabordában kialakított vagy inkább kijelölt “mellékhelyiség” jelentette, amit élénk fantáziával sem tudtunk elképzelni a látottak alapján, hogy milyen lehet a főszezonban. Leírhatatlan.
A C2-C3 közötti szakaszról azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nagyon rövid szakasz, hamar fel lehet érni. Hát rövidnek éppenséggel tényleg rövid, de hogy hamar fel lehet érni... A C3 előtti meredek szakasz igazi rémálom. Kb. 3-400m szintet küzd le 500m alatt. Mindenki keresi a nyomot felfele, ami talán kicsit könnyebb lehet, de persze senki nem találja. Nincs könnyű út.
A 15-20kg-s zsákokkal és az egyre csak csökkenő oxigén mennyiséggel már néhány lépés után pihenőért kiált a testünk. Itt már az 1 lépés 1 levegő sem elég néha. Egyre csak tágítani kell a tüdőt, lassítani a mozgást, hogy legalább időlegesen fenntartható legyen az egyensúly. Ettől aztán olyan érzése támad az embernek, mintha egy lassúsági verseny tehetséges mezőnyébe csöppent volna. Mintha az egész jelenetet lassított felvételen nézné. Mókás. Vagyis mókás lehetne külső szemlélőként. A C3 6000m feletti magassága már messze meghaladja Európa legmagasabban fekvő pontját. Itt már az akklimatizálódott mászóknak is minden nehezen megy. Nehéz a mozgás, nem megy az evés, alvás, emésztés, regenerálódás. Szervezetünk túlélő üzemmódban van, minden feleslegesnek tűnő, vagy nélkülözhető funkciót lekapcsol. A C3 egy kis fennsíkon kapott helyet, leírhatatlan a panoráma minden irányban.
A közvetlen szomszédságában található a Rasdelnaya nevű kis csúcs, amely 6148m-es magasságával az idáig eljutott mászóknak már nem jelenthet problémát. A csúcsról talán még szebb a kilátás. A C3-ból nézve volt először az az érzésem, hogy a Lenin csúcs talán mégsem olyan elérhetetlen, talán mégsem olyan távoli és talán mégsem olyan felfoghatatlanul magas. Innen szinte belátható a csúcsig vezető út teljes hossza.
Az is jól látszik persze, hogy rögtön az első szakaszon el kell dobni majd 100m szintet a nehezen megszerzettből. Arra gondoltunk, hogy ez visszafelé nagyon-nagyon fájhat. Maga az út egyébként végig egy nem túl széles gerincen vezet, melyről sokat elárul, hogy jelentős részéről a szél folyamatosan letakarítja a havat és a csupasz, néhol jeges sziklákon kell felfele jutni.
A társaság
Alapvetően több vonalon, vagy inkább kapcsolati hálón keresztül szerveződött össze a csapat, amely a zenitjén elérte a 15 főt. Végül sajnos “csak” 11 ember utazott, amely azonban így is mindenütt elérte az ingerküszöböt.
Páratlan volt ennyi ember egy nációból a hegyen. Még lengyel barátaink is kérdezgették, hogy Magyarországon ennyire népszerű ez a sport? A létszámnak egyébként rengeteg előnye volt. Egészségi állapotunkból kifolyólag teljesen össze-vissza mozogtunk a táborok között, de valahogy mindig, mindenütt volt valaki a csapatból. Ami nem volt az egyiknek, az általában fellelhető volt a másiknál. Főleg ennek volt köszönhető, hogy mire orvoshoz kerültem a hasmenésem okán, addigra jó mélyre kellett nyúlnia a gyógyszeres kartondobozba, hogy olyat találjon, amit még nem próbáltam ki. Ooo, az a csodás globalizáció. Ugyanazok a gyógyszerek kaphatók a világ másik oldalán is. A népes csoport további előnye, hogy általában lehetett társat találni, aki épp akkor, épp arra tartott. Ez ugye egy hasadékos gleccseren nem hátrány.
Itt szeretném megjegyezni, hogy ha az ember talál magához illő mászótársat, hosszú évek során jól összecsiszolódnak, hasonló az értékrendjük, hasonlóan ítélnek meg szituációkat, hasonló a képzettségük, hasonló mértékben hajlandóak áldozni a kényelemből a biztonság oltárán, megvan az a kölcsönös bizalom, hogy ha az egyik kicsúszik a gerinc oldalán, akkor a kötél másik végével leveti magát a túloldalon... Szóval az ilyen mászótársat nagyon meg kell becsülni és vigyázni kell rá. Nekem hála a Jóistennek adatott néhány ilyen ember, akik ráadásul csodás barátok is lettek az elmúlt 8-10 évben. Igyekszem majd jobban vigyázni rájuk.
A betegség
Én szóltam előre! Mondhatná néhány barátom, akiknek a korábbi Lenin expedíciójuk, hogy is mondjam... el lett sz..rva. Azt gondolom, hogy minden ésszerűen vállalható óvintézkedést meg is tettünk. Csak forralt vizet ittunk, kipróbált víztisztító és fertőtlenítő cseppeket tettünk mindenbe, kézmosás és fertőtlenítés evés előtt, és mégis. Gyerekkorom óta mosatlanul, a fáról eszem a gyümölcsöket odahaza, azt gondoltam mindenre fel van készítve az emésztőrendszerem. Tévedtem. Az első 3 nap sima és problémamentes volt. Felcuccoltunk az 1. táborba, másztuk a Yukhin csodaszép 5100m-es csúcsát akklimatizációs céllal, ettünk és ittunk jó étvággyal. Remek formában voltam, a magashegyi betegség semmilyen tünetét nem tapasztaltam. Aztán éjszaka mintha átment volna rajtam egy úthenger. Hajnalban hosszasan álldogáltam a sátor mellett a hányingerrel küzdve, miközben nem hánytam az elmúlt 20 évben, amit a WC-n produkáltam, ahhoz hasonlót pedig életemben nem tapasztaltam még. Csatolok videót! Na jó, nem 😀 A részletes leírás helyett legyen elég annyi, hogy reggelre felkelni sem tudtam úgy elhagyott minden erőm. Szerencsére a C2-be történő költözést már előtte este napoltuk, így egy egész nap állt rendelkezésemre a gyógyuláshoz. Zoli barátom nagyon figyelmes volt. Levest főzött nekem, próbált mindenféle enni- és innivalót letuszkolni a torkomon. Az egész nap összegyűjtött erőmet felhasználva szétválogattam a lent hagyható és a cipelendő holmikat és bepakoltam a táskákba. Mivel hajnali 3-kor az eddigieket is felülmúlót produkáltam a WC-n, így a 4 órakor bekukkantó Ernő barátomnak mondtam, hogy nem tudok velük tartani. Leírhatatlan érzés volt. A 3 hetes expedíció 5. napján összedőlt minden. A C1 és C2 közötti szakasz az egész mászás legveszélyesebb része. Elképzelni sem tudtam, hogy ezt a saját mászótársaim nélkül tegyem meg. A hasmenés cseppet sem enyhült, semmi nem maradt meg bennem, bár nem is igazán ettem semmit. A társaimnak és a házi patikámnak köszönhetően Enterol, Smecta, Reasec és Immodium volt a menü egy kis Ors granulátummal fűszerezve, de sem az ízvilág, sem a hatás nem felelt meg a várakozásaimnak. Ebből az utóbbi zavart sokkal jobban. Valami csoda folytán az erőm egy része mégis visszatért, találtam vállalkozó szellemű társat, így 2 nap csúszással nekivágtunk a hosszúnak ígérkező mászásnak. A C2-ben kiderült, hogy a gondosan szétválogatott kajacsomag mindkét felét lent hagytam. Sebaj, úgysincs étvágyam. Feri vacsorájának maradék harmadát legyűrtem valahogy, de az esti és a hajnali szeánsz a WC-n nem maradt el. Aludni sem tudtam jól, bár szerencsére a fejem itt 5300m-en sem fájt. Már semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy az 5. napja beleimben zajló ámokfutás érjen véget. Azt gondoltam erre legjobb esélyem az alaptáborban lehet, úgyhogy reggel „lecsúsztunk” a gleccseren és a C1-BC közötti átlag 4-5 órás utat 2,5 óra alatt lefutva kora délután a dokinál ültem. Vérnyomás, oxigén szaturáció, lázmérés és has nyomkodás után megállapította, hogy minden szuper. Az. Csak 5. napja szinte semmivel sem különbözik a székletem állaga és már lassan a színe sem a vizeletétől. 5. napja nem eszem,nem is tudom mitől megyek még. Nagyon félre sem kezeltem magam, mert szép sorban húzta elő a gyógyszereket, amiket már mind kipróbáltam. Hogy végül a gyógyszer, a diéta, a 3600m-es magasság, a barátaim társasága, vagy a jó hangulat hozta meg az eredményt, azt nem tudom.
Minden esetre újabb 1,5 nap után szerda reggel úgy ébredtem, hogy kipihent, egészséges és főleg éhes vagyok. Hihetetlen érzés volt. Szívem szerint a tenyeremen hordoztam volna körbe büszkén a reggeli “gyermekem”. Nem szeretnék filozofálni, de tényleg minden hétköznap reggel lenne minek örülnünk.
A mászás
Terveink szerint az akklimatizációs kör feladata minimálisan az lett volna, hogy 6000m fölé jussunk és legalább 2 éjszakát töltsünk el a C2-ben, 5300m-en. Úgy véltük, hogy a C3-ban alvást elég lesz a csúcsmászás alkalmával erőltetni. Már érkezésünk délutánján sem vesztegettük az időt, felsétáltunk vacsora előtt 4100m fölé a hágóba.
Mivel ez sima és problémamentes volt, így másnap továbbléptünk 4400m-re a C1-be, már ott is aludtunk. 3. napra már csúcsot másztunk, az 5130m magas Yukhin volt a cél.
Ez is rendben volt, minden várakozásomat felülmúlta a tempó, ahogy haladtunk a célunk felé. Úgy döntöttünk beiktatunk egy pihenőnapot, nehogy túlfeszítsük a húrt. Mivel itt engem némiképp akadályozott a hasmenés a továbbiakban, így szétvált a programunk a mászótársaimtól. Ernő és Zoli az eredeti tervek szerint felmentek 5. nap a C2-be, 6. nap kirándultak egyet a C3-ba és vissza, majd 7. nap lejöttek a hegyről. Én ezt az időszakot a C1-ben töltöttem többnyire a sátorban fekve, mégis azt éreztem bármikor elcserélném a szenvedéseimet egy kis hótaposásra. 7. napra kerültem olyan állapotba, hogy már szinte mindenkitől lemaradva folytassam az utam felfelé. Zoliékkal útközben a gleccseren találkoztunk és elmondták, hogy lemennek a BC-be, mivel rossz idő közeleg. Részint az egészségügyi állapotom, a hiányos ellátmányom és a rossz idő közeledtének hírére lefejeztem az akklimatizációs körömet. Nem mentem feljebb a C2-nél és ott is csak egyet aludtam. Ekkorra nagyjából elkönyveltem és beletörődtem, hogy ha minden jól alakul a továbbiakban, ezzel az akklimatizációval akkor is csak a Rasdelnaya marad elérhető számomra. 8. nap gyorsított menetben megjártam a C2-C1-BC útvonalat és csatlakoztam a pihenőt töltő barátaimhoz. Innentől én a gyógyulásomra, a többiek az időjárásra koncentráltak. Baromi jó hangulat volt a BC-ben, kár lett volna kimaradni belőle. Zolival és Ernővel megbeszéltük, hogy hiányos előéletem ellenére velük tartok amíg bírom, de valószínűleg a csúcsra nem lesz esélyem.
3 nap láblógatás alatt kisakkoztuk, hogy az egyre javuló időjárás mellett július 16. lehet a legjobb esély a csúcs elérésére úgy, hogy biztonsággal vissza tudunk jönni indulásra a BC-be. Ehhez újra minden nap egy állomással feljebb kellett költözni, és a csúcstámadás előtti és utáni éjszaka a C3-ban kellene aludni, ahol előtte még nem is jártam. Elég necces ütemterv volt rám nézve, de Ernő és Zoli számára abszolút reálisnak tűnt. Sőt! Voltak pillanatok, amikor számomra is. Újra jó erőben voltam, jól bírtam az extrém magasság-növekedést is. A C3-ban is csupán az alvás okozott problémát, de anélkül azért 2-3 napot túl lehet élni. A C3-ban töltött éjszaka pokoli volt. Olyan hideg volt, hogy a sátorban minden jéggé fagyott, amit nem tettünk a hálózsákba. Ennek megfelelően a belső cipőkkel, az olvasztott hóból elkészített italainkkal, a telefonnal és néhány fontosabb ruhadarabunkkal osztoztunk a szűkös hálózsákon. Ha ez nem lett volna elég, a kitartóan fújó 40-50km/h-ra becsült szél mellé vagy 70-80-as széllökések társultak, amelyek a kitett platón emelgették a sátrat alattunk. Nem tudtam elképzelni, hogy a keskeny gerincen ilyen körülmények között mászható lenne a csúcs. Folyamatosan az órámat nézegetve vártam, hogy indulásra mérséklődik a szél. Nem tette meg azt a szívességet. Amikor az ébresztő megszólalt, Ernő kiadta a parancsot, hogy készüljünk össze gyorsan, Gézáéknak ne kelljen ránk várni. Zoli közben pocsék állapotba került, semmi ereje nem maradt. Én próbálkoztam azzal, hogy ez így vállalhatatlan, várjunk, amíg jobb idő lesz. Ernő nem kötött kompromisszumot, készülődött. Mint kiderült, egy hasonló párbeszéd a szomszéd sátorban is lezajlott, ott Gábor kereste a kompromisszumot, Géza képviselte a „most vagy soha” irányt. Őszintén az volt a véleményem, hogy ezt nem lehet ép bőrrel megúszni. Vagy csak nem voltam elég eltökélt. Vagy csak ismertem a korlátaim és tudtam, hogy a nagy magasságban érzékeny kéz- és lábujjaim nem bírnák ezt a hideget. Vagy csak kényelmes voltam és a könnyebb megoldást választottam. Vagy az akklimatizációs hiányosságaim miatt csak hátráltattam volna a többieket. Nagyjából ezekkel a gondolatokkal küzdök azóta és nem tudok közülük választani. Megfontolt voltam vagy kényelmes? Bölcs döntést hoztam, vagy gyáva voltam? Ha szarul lettem volna, könnyebb lenne megemészteni. Ritkán adok fel dolgokat, küzdelem nélkül pedig szinte sosem. Most mégis ezt tettem. Nehéz.
Reggel még tettem egy erőtlen próbálkozást. 8 után, amikor már nyilván nagyon későn volt mindenhez, Tomival elindultunk a gerincen felfele. A szél és a hideg továbbra is kegyetlen volt, reális esélyünk nem volt már a csúcsra érni, így elég hamar visszafordultunk és lekísértük Zolit a C2-be. Ezzel vége volt, nem hagytunk nyitva kiskaput. A BC-be vezető út igazán csodálatos volt. Már nem siettünk sehova, ráértünk gyönyörködni a tájba és fényképezgetni.
Ernő, Géza és Gábor kőkemények voltak. A sötétben nem csak a hideggel kellett megküzdeni. A szél által hordott hó miatt napkeltéig 1-1m-t láttak csak felfelé. Ernőnek fagysérült lett a jobb szeme, papírzsebkendőt tömött a szemüvege mögé, hogy azt a szemét ne tudja kinyitni. Enni, inni és fényképezni sem álltak meg szinte, mert mozgás nélkül elviselhetetlen volt a hideg. De végigcsinálták. Velünk ellentétben. Azt gyanítjuk, hogy ebben a szezonban benne voltak az első 10 emberben, aki a csúcson állhatott. Ennek megfelelően óriási ünneplésben részesültek, a BC-ben torta készült a tiszteletükre. Megérdemelték.
Összegzés
Alapvetően könnyebb dolgom lenne a jövőt illetően, ha sikerült volna a csúcsra feljutni. Azt hiszem ez az expedíciózás nem annyira az én világom. Talán túl kényelmes vagyok már hozzá. Egészen más reggelente egy hüttéből elindulni a hidegbe, mint egy eleve jéghideg sátorból. Őszintén megvallva a 20-25kg-os zsák cipelése sem igazodik túlságosan a hétköznapi edzéseimhez. Erősödni kellene hozzá. A magasságot meglepően jól viseltem, azzal alapvetően nem volt semmi bajom. Fent is tudtam enni, néha még aludni is.
A 11 fős csapatból végül 3 társunk érte el a Lenin csúcs 7132m-es magasságát, 4 ember állhatott a Rasdelnaya 6148m-es csúcsán. Figyelembe véve az expedíció rendkívül korai időpontját, az időjárási körülményeket és a lehetőségeinket az előzetes felkészülésre, ez talán összességében sikeresnek mondható. Tóni szervezése és a helyi segítségeink teljesen rendben voltak.
Így, hogy félbemaradt a munka, úgy érzem adós maradtam. Nem állítom, hogy soha többé nem próbálom meg, ha egyszer valamikor összejön hozzá újra egy jó csapat. Meglátjuk.
Lejegyezte: Schmidt Norbert
Megjegyzések
Megjegyzés küldése